egy rém csodás nap margójára

Igaz rég volt, tán igaz sem volt... egy verőfényes nyári napon száguldott - Erikával kiegészült, állatok nélkül utazó - kicsiny családunk hazafelé az M7-es autópálya rögös útjain, amikor autónk gyanús hangokat hallatva fordított logikával kezdett el közlekedni: minél jobban nyomta Eszter a gázt, annál lassabban haladt a kocsi - míg végül a leállósávban kötöttünk ki.
Csücsköstül, Erikástul, moccanni nem akaró Skodástul, és egy sófárdicssulistanárpróba élményestől ácsorogtunk valahol a 328. kilométerkőnél. Ez a helyzet mély szociális érzéseket lobbantott fel szívemben a Macskafogó című örökbecsű rajzfilm egyik jelenetében az út szélén lerobbant patkányok iránt.
Nem sokára azonban Dávd unokatesóm személyében megérkezett a felmentősereg, aki bevontatott minket Fehérvárra a frissiben vett vontatókötéllel. (Mindazonáltal nem feledkezhetem meg Almássy Gróf Úr segítségnyújtásban szerzett érdemeiről sem, akinek telefonos segítsége nélkül aligha sikerült volna a vonóhorog meglelése és felszerelése.) A felmentősereg második hadosztályát Apukám és autója alkották, akik a Székesfehérvár és Veszprém közti logisztika lebonyolítását vállalták magukra. Hátrahagyva tehát egy későbbi feltámadás reményében Skodánkat, némi (3-4 órás) csúszással, este 11 óra környékén a puha ágy, mint a megpihenés szimbóluma előttünk lebegő édes képével léptük át áhított hajlékunk küszöbét.
Illés lefektetése után gyanútlanul indultunk a nappaliba, hogy leroskadjunk az egymás karjaival kombinált babzsákokba. Ott azonban valami egész más fogadott minket, mint a reggel itthagyott "tiszta otthon, rendes ház". Egész pontosan a következő kép tárult elénk:


Majd felnéztünk, és ott pedig ezt láthattuk:

Nem, a mennyezet minden ellenkező híresztelés ellenére, nem omlott le tehát - ezt innen üzenem minden körmeit emiatt rágó, ágyban éjszakákat emiatt hánykódó kedves rokonnak és barátnak - csupán a vakolat hagyta el addig megszokott "tartózkodási helyét" egy néhány négyzetméternyi darabon.

Mit mondanak erre a statikusok?
Hát azt, hogy a szóban forgó vakolatdarab nem bírta tovább a körgyűrű évtizedek óta őt folyamatos remegésre kényszerítő robaját, és épp aznap jött el a a drámai válás pillanata.

Mit mond Murphy?
Hát, hogy amelyik kocsi az autópálya szélén lerobbanhat, az le is robban, lehetőleg egy napon belül egy másik igen valószínűtlen káresemény bekövetkeztével. Illetve: amelyik vakolat leeshet, az le is esik, lehetőleg a lakók kocsijának lerobbanását követő 300 percen belül.

És mit mond erre Isten?
"A sok baj, nehézség között a karjaimban vittelek..." - vagyishogy amellett, hogy gondoskodott felmentőseregekről, megakadályozta, hogy a vakolat felettébb súlyos darabjai kisfiunkra és édesanyjára hulljanak.

külcsíny

Ma este elhatároztam, hogy ALKOTOK. Végre. Eszter lelkesen támogatta ötletemet, és közölte, hogy akkor ő el is megy lefeküdni... Itt maradtam a gép előtt, hogy akkor én most bloglárkázom egyet. Aztán persze bevillant itt egy buborék a szerkesztőben, hogy ilyen-meg-olyan szuper blogsablonszerkesztővel van felturbózva a blogger, és hát nem bírtam ellenállni a "kísértésnek", hogy kipróbáljam. Hát ez lett belőle. A pöttyöshöz Eszter ragaszkodott - aki kisettenkedett az ágyból még egyszer (és utoljára), no comment.
Őszintén szólva miközben próbálkoztam valamit kihozni a csillivilli új sablonokból, sokszor gondolatban már odáig jutottam, hogy hagyom az egészet, jobb a régi, és ehelyett inkább írnék végre valamit... nadehát ha mér valamit elkezdtem!!! Hogy számolnék el magam felé azzal az elvesztegetett 1 órával, amiből aztán semmi sem lett? Inkább megnyomtam egy nagy levegővétel után az "ALKALMAZÁS A BLOGRA" feliratú, vésztjóslóan kacér gombot.
Kétségeim azonban továbbra is megmaradtak a dizájnt illetően, de legalább belekezdtem az írogatásba. Ezen bejegyzés utolsó mondatához érve azonban újabb kétség kezd gyötörni: e fenti sorok lejegyzésének volt-e valamilyen-bármilyen-akármilyen értelme?