Alkonyat

Zaklatott szívem fortyogása csillapíthatatlan. Írnom kell. Rájöttem, hogy érzések nélkül halott vagyok, intenzív érzések nélkül minden szürke, kiégett és unott.

Arra is rájöttem Uram, hogy intenzív érzések viharai között érzékellek Téged a legjobban…(mostanában egyedül csak akkor) Kell, hogy valami megrázzon, felkavarjon, összetörjön. Ezek az érzések nyitnak kaput a lelkemen és ilyenkor Te olyan könnyen belépsz. Olyan könnyen kapcsolódok hozzád és borulok eléd a kavargó, zabolátlan érzelmeimmel. Legtöbbször a romantika visz bele ezekbe a viharokba. Nem ismerek ennél intenzívebb érzést. A romantika tüze sebez meg, hogy bekötözhess. A romantika tölt el örömmel, tűzzel, hogy táncba vihess. A romantika taszít le magas sziklák ormairól, hogy megments és utánam gyere.

A romantika számomra a végtelen, elérhetetlen tenger, a csillagos égbolt messzi ragyogása a vágyakkal teli, mégis fegyelmezett önmegtagadás, meghalás… Benne van egy édes fájdalom.

Van benne kihívás, veszély és mégis bizalomra épül. Illanó, de öröknek mutatja magát. Erővel teljes, mégis gyengéd… Csupa feszültség. Bizsergek tőle, és ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy újra meg újra átéljem. Ezt testesíti meg számomra ez a film, ezért kavar fel annyira.

Egy teológus barátom azt mondta egyszer: Valójában a romantika több, mint az eros, több, mint a szerelem. Valami végtelen, elérhetetlen utáni vágy. Igazából Isten ujja ez, amely megsebez a romantika érzésével, de mi, akik elszakadtunk Istentől, nem ismerjük fel ezt, s ezért Isten képmásában keressük ennek az érzésnek a beteljesülését. A férfi a nőben, a nő a férfiban. Ez hazugság, mert ott sosem találunk rá, bármennyire vágyjuk is azt.

A vámpír, aki beleszeret egy halandóba, csakúgy, mint Árven és Aragorn szerelme. Ez a lény megtestesíti a végtelent, az öröklét foglya, melyből szabadulni szeretne. Teremtettségéből fakadóan emészti a vágy a lány vére után… „A véred saját ínyem szerint kevert heroin” …mégis meghal önmagának, megtagadja önmagát.

Végig kíséri a fájdalom, a felszabadulás hiánya és a félelem, mert nem bízik önmagában.

A fiú a teljes feszültség megtestesítője, ez az, ami annyira ellenállhatatlanná teszi őt.

Erővel teljes, gyors, gyilkolásra teremtett lény, mégis annyira gyengéd.

Más, mint egy halandó, bizonyos értelemben felettük áll, mint az angyalok, akik vágynak emberré lenni, mégis tele van megvetéssel és szégyenérzettel önmaga felé. Lelketlen szörnyetegnek éli meg saját lényét, és minden erejével jó akar lenni, amibe belesajdul a szívem és kétségbe ejt. Mennyi ember él így.

Egyet tudok, hogy a romantika, erőteljes, vonzó, de csalárd.

Felkavar, magához von, aztán otthagy a földön.

Ez a film elénk tárja a romantika csúcsát, amihez nincsen fogható, hisz a srác maga a romantika, a végtelen, az elérhetetlen.

Tehát elénk tárja, ugyanakkor leleplezi a romantikát és egyben megsemmisíti., azzal, hogy ez a lény nem is létezik. Mindez csak mese, s amely romantika így elragad, csak a mesében létezik.

Én mégis vágyom rá!

Úr Jézus! Mivel Te vagy az én földöntúli, végtelen, örök védelmezőm, veled van egyedül esélyem átélni ezt az érzést.

Jöjj közel hozzám, és töltsd be a szívem végtelen önmagaddal. Hogy ne máshol keressem ezt…

Ahogy egy régi versemben írtam, erre vágyom: „Sóvárgásom alfáját, ómegáját benned kell megtalálnom.”