"...elveszett, de megtaláltatott"

Sokan elképzelni sem tudják, hogy egy kutyus elvesztése milyen nagy szomorúságot okozhat az emberi szívben.
Nem lehet ezért őket hibáztatni, valamiért ezek az emberek nem annyira vonzódnak az állatokhoz, így azt a kötődést sem értik igazán, ami egy ember és egy állat között kialakulhat.
De talán olvasták Jack London: Vadon szavát, Éneklő kutyáját, vagy Eric Castner: Lessie-ről szóló történetét, és ilyenkor talán megéreztek valamit abból, ami összefűzte Backot és gazdáját, vagy Lessie-t a kisgazdájával. Amíg azonban az ember ezt nem éli át személyesen, addig nehéz is lesz megérteni ezt az érzést.
Amit azonban mindenki megláthat a következő történetből, az az, hogy Isten milyen hatalmasan cselekedett az életünkben újra, hogy nem hagyott el a fájdalom közepette, és, hogy még az ilyen "fentről" aprónak tűnő dolgunkkal is úgy foglalkozott, mintha nem lenne fontosabb dolga a világon, csak bennünket bátorítani, és vígasztalni.
Nem hittem volna, hogy az aggódásnak ilyen foka létezik, talán azért sem éltem át ehhez hasonlót eddig, mert még soha sem volt rám bízva egy ilyen kiszolgáltatott, mindenkitől bepisilő kis lény, akire nekem kellett volna vigyázni. És én elvesztettem őt.
Nagyon megijedtem az érzéseimtől, hogy egy kis állat miatt még enni is alig bírtam, és a könny nem apadt ki a szememből, mosoly nem volt az arcomon, és az aggódás miatt nem tudtam másra gondolni, csak arra: mi lehet ezzel a kis elveszett, elesett állattal, aki ráadásul megsebesült.
Aznap, mikor Csipesz eltűnt, és én már vörösre sírtam a szemem, Andris aggódva jött oda és azt mondta, felolvasom neked a Spurgeon mai ígéretét. Ez az Ige volt, az aznapi: "A ti szomorúságotok örömre fordul"
Nem tudtam örülni neki, nem tudtam hinni benne, csak álomba sírtam magam. Aggódva lestem a kert hátsó bejáratát és az első ajtót, hátha valahol felbukkan a kis kutyánk, de semmi. Tudtam, hogy az én felelősségem volt az egész, de haragudtam Istenre, hogy Ő előre látta mi lesz, és mégis megengedte. Ezért később szégyelltem magam, s aztán bocsánatot kértem a lázadásomért, majd
inkább próbáltam megérteni Isten hangját. S ekkor történt a csoda.
Pénteken a munkából hazajövet is csak sírtam és úgy éreztem, a szomorúság megfojtja bennem a Lelket, ez ijesztő volt, de akkor hirtelen a Szentlélek azt az Igét jutatta eszembe, hogy: "elveszett, de megtaláltatott".
Hirtelen libabőrös lettem, és valamiféle öröm futott végig a testemen....ez nem sokáig tartott, mert féltem a reménykedést követő nagyobb fájdalomtól, és leállítottam az érzéseimet.
Másnap tudtam először hangosan imádkozni érte, és Isten kezébe tenni őt.
Ez szombat volt. Mással kezdtem foglalkozni, a gondolataimat elterelni, de azért akárhányszor elmentem a terasz előtt, mindig kinéztem, nem jött-e haza. (ami egyébként lehetetlennek tűnt, mert soha nem mentünk ki vele arra, tehát nem ismerhette arról a haza felé vezető utat.) 14 óra körül ismét kinéztem, és láttam, hogy bejött a kertbe!
Nem hittem a szememnek, alig hittem, hogy ez tényleg valóság, hogy ez a 7 hónapos kis kutya, aki 2 hónapja lakik csak nálunk, hazatalált!
Átéltem valamit abból a csodából, abból az örömből, amit Isten egy elveszett gyermeke hazatértekor élhet át!
Hálás vagyok ezért az egész tapasztalatért, minden bánatával együtt!
Persze Ciróka is nagyon örült!
Csipesz első reakciója az volt, hogy behúzott füllel és farokkal a házába rohant, félve, hogy kikap a történtek miatt, de amikor érezte az örömömet és látta a könnyeimet, kimerészkedett, és letelepedett Cirok kosarába, Cirok pedig az ölébe kuporodott!